Szerda reggel indultunk Puerto Jimenezből, csütörtök délután indult vissza a gépünk Panamavárosból. Ennyi időnk volt visszajutni, de a cél az volt, hogy még szerdán megérkezzünk, hogy legyen még egy kis időnk a városban, és tudjunk pihenni is. Többféle útvonaltervezővel is megnéztük az utat, minden lehetséges forrásból ellenőriztük a menetrendet, és minden arra mutatott, hogy megcsinálható 13-14 óra alatt a Costa Rica kis részét és Panama felét átszelő út. Puerto Jimenezből az első hajóval mentünk át Golfitoba, onnan taxival a panamai határig. A határátkelésnél van egy kis nehezítés, ún. exit fee-t kell fizetni az országot elhagyóknak, azt azonban nem a határőröknek kell fizetni, hanem kicsit arrébb, kis színes bódéknál, amiket csak úgy találtunk meg, hogy a helyiek útbaigazítottak minket, mert szokásosan nem volt ez sem jelezve sehol. Ezután már minden simán ment, az első busz, amit megláttunk, Davidba vitt, Panama másik nagyvárosába, innen pedig a déli, ismét rettentő hidegre hűtött távolsági busszal már indultunk is a fővárosba, ahova este 8 körül érkeztünk, átkelve a híres és látványos Centenáriumi Hídon, amiről még utoljára beláttuk a csatornát is. Bíztunk benne, hogy sikerül ezt egy napba besűríteni, de nem hittünk benne, úgyhogy hatalmas megkönnyebbülés és nagy siker volt ez akkor.

Utolsó esténkre már nem spóroltunk, ránk fért egy kis luxus, ezért az egyik toronyházban működő fancy szállodában foglaltunk szobát, összesen 60 dollárért, ebben benne volt a tetőn található medence és wellness használata is, de mi már inkább csak elájultunk a fáradtságtól.

Az utolsó fél napunk a városban nem várt fordulatot vett, amikor reggelinél találkoztunk egy kaliforniai magyar házaspárral, akik először megmentették az életünket, amikor Nelliből kiszedték a kullancsot, amit még a dzsungelben szedett össze, és amihez semmilyen eszközünk nem volt, majd csatlakoztak hozzánk, és én már bennfentesként mutogathattam meg a várost, aminél semmit sem szeretek jobban, okoskodni dolgokról, ha ez egy hobbi lenne, lenne hobbim.

Ennek a találkozásnak köszönhetően (és Nelli nagy örömére) elvetettem minden tervet, miszerint én még minden kimaradt látványosságon és közeli parkon végigrohanok fél nap alatt, és egy kellemes, pihenős napot töltöttünk el éttermekben, kávézókban.

Kellett is a pihenés, mert nagyon hosszú volt az út visszafelé, bár akkor még nem tudtuk, hogy késni fog a repülő, lekéssük a csatlakozást, és a nyári ruháinkban fogunk egész este fagyoskodni Bécsben. Ez egy kicsit el is feledtette akkor velünk, hogy amúgy milyen pöpec kis utunk volt, de mire az idegesség és kimerültség lement rólunk, fel tudtuk már fogni, hogy semmi sem tudott úgy elromlani vagy félremenni, hogy elrontsa a kedvünket és az élményt. A karibi térséget ezzel egy időre letudtam, legközelebb ismét a klasszikus Dél-Amerika jön.

Az út koronaékszere, a cherry on top, amit a legjobban vártam, és az utolsó érdemi program az úton a Corcovado Nemzeti Park volt az Osa félszigeten, Costa Rica délkeleti csücskében. Manuel Antoniotól ehhez shuttlet fizettünk, ami egy Sierpe nevű városkáig vitt kb. 50 dollárért fejenként. Sierpe már a világ vége, de mi még ennél is messzebb mentünk, összesen 30 dollárért motoros kishajóra szálltunk, ami a krokodilokkal teli folyón kivitt minket az óceánra, jól eláztatott minket a hullámokban (biztos vagyok benne, hogy ezt direkt csinálta a kapitány), majd kikötött velünk Bahia Drake mellett. Azért csak mellett, mert mindenki számára ott derült ki, hogy Drakenek nincs dokkja, úgyhogy a vízbe kellett kiszállni, amire senki sem volt felkészülve, pláne a nagy hullámok között. Nekünk legalább hátizsákjaink voltak, így nem ázott el túlságosan a cuccunk, de a bőröndösök megküzdöttek a természettel. Sir Francis Drake gondolom rutinosabb volt, mikor kikötött ebben az öbölben ezerötszázvalahányban.

Itt is nagyon olcsó szállást találtunk, óceánra néző terasszal, melegvizes zuhannyal, iható csapvízzel, jófej tulajdonossal, aki annak ellenére is megmaradt a vendéglátó szerepben, hogy kevés pénzt hagytunk ott arra az egy éjszakára. Ez errefelé ritka dolog, nem tudtunk elég hálásak lenni, ráadásul megadták azt a megnyugtató tudatot, amire annyi fehér ember vágyik, hogy helyi vállalkozókat támogattunk.

Drake amúgy elég szakadt hely, a partjuk sem egy szépség, de egy-másfél óra sétával sokkal kellemesebb partszakaszokat is el lehet érni, ahol még snorkelezni is lehet. Mi is el akartunk indulni megkeresni ezeket, de mire elintéztünk mindent, mosodát találtunk (egy helyi étterem konyhájában mostak is), ettünk (először aznap), már érkezett a dagály, az óceán már elért a fákig, így már nem volt értelme nekivágni a túrának, inkább elmentünk fagyizni és rákészülni a másnap hajnali ötös indulásra a parkba.

A dzsungelbe saját szervezésben nem lehet bejutni, kötelező guide igénybevétele, így mi a legjobbnak mondott túraszervező cégnél foglaltunk egy kétnapos „boat in, hike out” túrát. A guide, Melvin egy harminc körüli srác volt, akit a tripadvisoron nem győztek dicsérni, így a legjobb szolgáltatásban reménykedtünk, ez félig meg is valósult, a többit majd később.

A Corcovado park helyén egészen a hetvenes évekig fakitermelés folyt, farmok épültek, és kitört az aranyláz is, rengetegen özönlötték el a helyet aranyat mosni. Majdnem sikerült is tönkretenni az ökoszisztémát, amikor az akkori elnök a petíciók hatására úgy döntött, hogy védetté nyilvánítja a félsziget nagy részét. A természet elképesztő tempóban regenerálódott, visszatértek az állatok, és világszinten is kiemelkedő biodiverzitás koncentrálódik erre a kicsi területre. Maga az erdő viszont nem őserdő, hanem az elmúlt 30-40 évben nőtt ki a földből.

Drake-ből egy óra hajóút a park, de félúton még kiraktuk az „egynapos” túrázókat. Ők jártak a legrosszabbul, egy olyan öbölben kellett kiszállniuk, ahol méteres hullámok voltak, és mellékesen megjegyezték, hogy amúgy ott krokodilok is laknak. Amikor mi szálltunk ki, eljött számunkra a nagy megvilágosodás: bármilyen szarul is néz ki, ha meleg helyen akarunk túrázni, kell egy túraszandál. Mert mi a fenét csináljon az ember, amikor vizes és homokos a lába, és fel kell rá húzni a túracipőt, ami így ráadásul fel is fogja törni így. Szóval sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de ilyen utakra ezentúl csak szandálban indulok.

A parttól nagyjából egy óra alatt jutottunk el a ranger stationig, ezalatt Melvin megmutatta, mitől olyan elismert túravezető. Az összes madár hangját tudta utánozni, oda tudta csalni őket, az állványos távcsövével pedig közelről láthattunk mindent. Még a szállás előtt nagyon messziről, talán ott sem volt, láttuk egy tapír seggét, aztán egy kis pihenő jött, elfoglaltuk a „szállást”. Az állomáson emelt padlókon lehet közlekedni, szigorúan mezítláb, ezek kötik össze a meglepően modern fürdőszekciót (persze szigorúan hideg vízzel, de ezt senki se bánta), a szabadban álló, szúnyoghálós emeletes ágyakat és az étkezőt.

Délután indultunk vissza az erdőbe, a madárőrült Melvin sorban mutogatta a ritka és gyönyörű madarakat, de csak legyintett a tukánokra, azok neki olyanok voltak, mint a galambok, és láthatólag lenézte az ilyen műveletlen turistákat, amilyenek mi is voltunk, akik a tukánokat akarják. Láttunk viszont great curassow-t, és egy türkiz cotingát, ami állítólag rettentő ritkán bukkan fel. Nem láttuk a krokodilokat és a cápákat, amiket minden útikönyv és beszámoló úgy írt le, hogy tutira látni mindet.

Én már kezdtem is feladni, hogy valami igazán különleges emlőst látunk a szokásos majmokon és koatikon kívül, amikor leültünk a folyóparton, ahol a krokodiloknak kellett volna lenniük, és megláttunk egy fejet a folyóban felénk úszni. Egy közép-amerikai tapír közeledett, kihalófélben lévő faj, ami a legnagyobb „fogás” itt a parkban. Az állat azonban nem vett tudomást arról, hogy ő micsoda ritkaság, és fanfárok között kellene megjelennie, csak békésen odaúszott mellénk, kisétált a vízből és elsétált mellettünk, tudomást sem véve rólunk. Addigra Melvin az összes környékbeli csoportot riasztotta, így 8-10 őrülten, izgalmában remegő kézzel fényképező ember állta körbe az állatot, aki békésen elsétált az erdőbe.

Ezután megláttam valami sárgás színűt mocorogni nem messze tőlünk, és abban reménykedve, hogy valami nagymacskát találtam, odarohantam, ami így utólag visszatekintve nem volt a legbölcsebb ötlet, mindenesetre nem volt ott semmi veszélyes, csak egy vadászó hangyász, ami nevével ellentétben nem hangyákat, hanem termeszeket szedett ki a nyelvével a termeszvárakból. Találkoztunk egy tairával is, ez az állat viszont a fekete színével a távolból lefényképezhetetlen, szóval kénytelenek vagytok elhinni.

A szállásra visszatérve várt mindenkit a vacsora, minket csak egy adag, mert a dzsungelbe szállított kaja annyira drága volt, hogy a 25 dolláros vacsorát mi inkább megfeleztük. Szerencsére nagy adag volt, és nem voltunk szégyenlősek a szedésnél. Az áramot kora este lekapcsolják, így mindenki gyorsan feltöltötte az eszközeit, majd éppen nyugovóra tért volna a tábor, amikor nagy suttogva kiabálás, rohangálás, elemlámpa-fénycsóvák csatája kezdődött, rohantam én is az emberekkel az állomás másik végébe, ahol azt láttuk, hogy egy tapír és a gyereke vágnak át a mezőn. Az alvás nagyon nehéz volt, hiába voltunk holtfáradtak, még éjszaka is olyan őrülten meleg és párás volt az idő, hogy én azt is álmodtam, hogy beleolvadtam a lepedőbe, ami úgy is nézett ki a végére, mint a torinói lepel.

Másnap reggel 4-kor indultunk, hogy elkerüljük a legnagyobb hőséget a túra óceánparton vezető 15 kilométeres szakaszán, és hogy az apályhoz tudjuk igazítani az átkeléseket a folyókon és az óceánparti sziklákon. Nem említettem, de volt olyan lehetőség, hogy a nagy táskáinkat 50 dollárért taxi vigye át a következő szállásra, ezzel azonban nem éltünk, mert én egy ilyen spórolós ember vagyok. Ezerszer megbántuk a döntést ezen a túrán. Melvin olyan tempót diktált, hogy futva is alig tudtuk követni, a hátamon 15-20 kiló súllyal egyensúlyozva pedig igazi rémálom volt, hiába mentünk álomszép érintetlen partokon, egy idő után már csak a fájdalomra tudtam figyelni. Melvin is mondta, hogy ő szívesebben ajánlaná mindenkinek, hogy hajóval hagyja el a parkot, mert ez a túra túl kemény az ilyen puhányoknak, mint bárki, aki nem csinálja meg minden nap, és nem szokta meg. Főleg a homokos parton besüppedve gyalogolni volt nehéz, mert az a hülye part még lejt is, nem kellett volna ezen meglepődni, de 15 kilométer után soha többé nem akartam tengerpartokat látni.

A hajnali indulás azt jelentette, hogy az első 3-4 órában még kellemes klímában, de sötétben mentünk, így állatokat nem láttunk egészen az első folyón való átkelésig. Melvin ment előre, ő átegyensúlyozott egy vékony fán. Nekem ez esélytelen volt, a többiek sem akarták megpróbálni, így mindhárman inkább nekivetkőztünk és átsétáltunk. Ezután mutatta meg Melvin, hogy végig ott pihent mellettünk egy krokodil, bár szerencsére épp tele volt a szája valamilyen hallal. Merész fickó ez a Melvin.

Kifelé menet is láttunk azért állatokat, találkoztunk egy fiatalabb tapírral, rengeteg arapapagájjal, a már megszokott majmokkal, koatikkal.

A koatikról még annyit, hogy amikor Brazíliában találkoztam velük, ott patkány módjára viselkedtek, mert megszokták, hogy az emberektől ételt kapnak vagy csenhetnek, és emiatt rájuk is támadnak, itt viszont, természetes életterükben normális módon vadásztak, és már nem az emberekre, így sokkal szimpatikusabbak lettek, talán még ki is békülök velük egyszer.

A parkból kiérve még mindig másfél óra rázós dzsiptúra Puerto Jimenez, a legnagyobb város az Osa félszigeten. Itt lemostuk magunkról a vért, a gennyet, a homokot és a bűzt, és megpróbáltuk kicsit kiszárítani a cipőinket, továbbra is reménytelenül, megnéztük az utolsó óceáni naplementénket, és felkészültünk a hazaútra.

A Manuel Antonio Nemzeti Park Costa Rica legfőbb látványossága, az ország Eiffel-tornya, Grand Canyonja, Disneylandje, ezeket pedig akkor is meg kell nézni, ha tudja az ember, hogy turisták ezreivel fog érte együtt tolongani. Ez itt azzal van még izgalmasabbá téve, hogy a parkba limitált számú – 1-2 ezer – látogató mehet be egyszerre, ami a mi látogatásunk napján tovább lett korlátozva néhány száz emberre, így tudtuk, hogy vagy korán odamegyünk, vagy akár el is bukhatjuk az egyetlen napunkat, nekünk nem volt több lehetőségünk.

De mielőtt belépünk a parkba, talán annyi érdekességet kell még elmesélni az útról, hogy az keresztül vezet az ún. krokodilhídon, ami alatt krokodilok tucatjai szeretnek sütkérezni. A turistabuszok itt meg is szoktak állni, mi azonban szegények voltunk és tömegközlekedéssel mentünk, így Nellinek csak egy pillanatra sikerült elcsípnie a látványt, én le is maradtam róluk.

A szállásunk a dombtetőn volt, ahonnan egyenesen az óceánra néztünk, a legközelebbi város és a park közötti út pedig tele volt a turistákra szabott éttermekkel, itt tényleg úgy éreztük magunkat, mintha a Balatonnál lettünk volna. De legalább volt választék, még ha az árak a rablás és az útonállás között mozogtak is valahol. Még az érkezésünk napján lementünk egy (nem is olyan) eldugott partszakaszra, ahol először láthattuk, milyen koszos az óceán vize a Karib-tengeren látottakhoz képest. Ráadásul mire leértünk, a dagály is elmosta a strandolást, így aztán hamar elindultunk vissza, a kárpótlást az jelentette, hogy először egy nagy majomcsalád vonult el a fejünk felett, majd két óriási ara papagáj is leszállt fölénk a fára. Ez megnyugtató volt, mert ide azért jöttünk, hogy biztosan lássuk az állatokat a saját környezetükben, vadon, és úgy tűnt, hogy ez itt tényleg lehetséges, és végre megtöröm az átkot, hogy soha nem látok állatokat az útjaimon.

Tehát ahogy írtam, a nemzeti parkba bejutásért küzdeni kellett, a reggel 7 órás nyitásra velünk együtt már fél hétkor százak várakoztak. Itt szokásos módon semmilyen tájékoztatást nem adnak a turistáknak, nincsenek táblák, kikiáltók, útbaigazítás. Így történhetett meg, hogy egy óra sorban állás után a csomagellenőrzésnél (a tiltott ételeket keresték) derült ki, hogy nincs jegyünk, mert mi végig azt hittük, hogy a pénztárhoz állunk sorban. Kirohantunk, vettünk jegyet, majd a sort megkerülve, megvető tekintetek kereszttüzében besétáltunk várakozás nélkül, csak néhány méltatlankodó amerikai volt, de őket úgyse szereti senki, úgyhogy attól nem féltünk, hogy bárki melléjük áll.

Szóval ez a park Costa Rica Disneylandje, de szerencsére a korlátozott belépéssel tesznek róla, hogy ne pusztuljon el az egész túl gyorsan, illetve a turistáknak tilos ételt bevinniük, hogy ezzel se bolygassuk az állatvilágot. Ezt egyébként ki is használják, mivel hajnalban kell bemenni, kaját nem tudtunk vinni, kénytelenek voltunk megvenni az ötezer forintos szendvicseiket a park egyetlen büféjében. Még kétezerért adtak egy szelet banánkenyeret is! Persze addigra már nagyjából leszoktunk az evésről, ezért végülis ennyivel sikerült kihúznunk a 7 órai nyitástól a 4 órai zárásig, mert természetesen rendes, igaz magyarokként, ha már ennyit fizettünk, minden csepp szórakozást ki akartunk préselni a dollárjainkból.

Maga a park hangulatában valahol félúton van a valódi természet és az állatkert között. Az állatok teljesen szabadok, és nem is könnyű megtalálni őket, de az útvonalak szépen ki vannak építve, van strand toitoi-okkal, több helyen lehet ivóvizet is venni, van büfé, kilátó, így nem azt éreztük, hogy a vadonban vagyunk, inkább egy szórakoztató parkban, aminek az a lényege, hogy kis szerencsével állatokba botlik az ember.

Ezt eléggé megnehezítette számunkra, hogy egyrészt elviselhetetlenül meleg volt már hónapok óta, így az állatok is jobban elrejtőztek, másrészt megérkeztek az ázsiai turisták, akik szokásosan képtelenek voltak viselkedni, és üvöltve vonultak végig a túraúton, így befelé nem is találkoztunk semmivel.

Aztán a parton sem.

A másik parton sem.

Végül az erdőben kezdett megfordulni a szerencsénk, amikor szaglászó mosómedvékbe futottunk, a partra visszaérve pedig a strandon pihenő kapucinus majmok csapata várt.

Ezután már sorra jöttek végre az észlelések, háromujjú lajhárok, bőgőmajmok, iguánák és mókusmajmok bukkantak fel minden útvonalon. A hőségben a turisták tömegével együtt a strandon is lehűtöttük magunkat egy kicsit, de csak felváltva, mert a majmok nagyon lesték a cuccainkat.

Sajnos a naplementét nem lehet megnézni a parkban, mert 4 körül kiterelik a turistákat, pedig a napnyugta a hajnal mellett a legjobb időszak, amikor a legtöbb állatot lehetne látni. De emiatt most nem voltunk csalódottak, mert még előttünk állt az igazi dzsungeltúra, ami nagyobb izgalmakat ígért.

A Manuel Antoniot a különböző listákon rendre az egyik legszebb nemzeti parknak és tengerpartnak szokták titulálni, ami azért érdekes, mert bár valóban gyönyörű, de még Costa Ricában is száz ugyanilyen szép part van, mint ebben az aprócska természetvédelmi övezetben. Amitől vonzó ez a hely, az a főváros (és így a repülőtér) közelsége, a könnyű megközelíthetőség, a jól kiépített útvonalak, amik még kerekesszékkel is bejárhatóak, az egész hely szórakoztatóközpont jellege, ami a kényelmesebb turistáknak áldás. Így nézve valóban ez az ország egyik legpraktikusabb nevezetessége, ahova az amerikai családok gondolkodás és nehézségek nélkül elhozhatják a gyerekeket nyaralni. Mi pedig szintén szuperül éreztük magunkat, miközben pókmajmokat kergettünk a fák között a tökéletes fotóért, vagy kerülgettük a nyilván ártalmatlan, de marcona kinézetű iguánákat.

A parkból kiérve, még a busz felé menet pedig nagy tanulság volt, hogy itt valóban nem szükséges feltétlenül befizetni a parkba, már előző nap is találkoztunk a környéken mindenféle állattal, és még a buszmegálló mellett is mindenfelé pókmajmok rohangáltak. Ha valaki spórolni akar itt, csak induljon el sétálni bármerre, és hamar életre fog kelni körülötte az erdő.

Ezzel kipipáltuk a legturistásabb dolgot, amit ezen az úton csináltunk.

Nem állítom, hogy sokat láttam az országból, de azok alapján, amiket láttam, egyértelműen San José Costa Rica segglyuka. Itt összpontosul az ország lakosságának nagy része, egy nagy, szedett-vedett bódévárosban, aminek semmilyen karaktere nincs, semmilyen jellegzetesség, kiemelkedő kulturális vívmány nem jutott ide. Nem is véletlen, hogy mindenki csak átutazik rajta, kivéve egy Seattle-i párt, akikkel korábban találkoztunk az úton, és akik elmesélték, hogy ők egy hetet szántak rá, mert nem olvastak rendesen utána az útiterv készítésekor. El sem tudom képzelni, mit csinálhattak itt ennyi ideig.

Most komolyan, milyen város, aminek ez a legszebb látványossága?

A hírével ellentétben viszont legalább nem éreztük félelmetesnek, legfeljebb akkor, amikor túl sok értékünkkel túlságosan külvárosi pontjára tévedtünk, akkor azért inkább visszamentünk a központba taxival. Viszont ez továbbra sem egy Bogota vagy Mexikóváros, ahol elég egy rossz sarkon lefordulni a turistaútról, és kész a baj.

Mi itt az Escalante negyedben laktunk, egy rövid überezésre a belvárostól, de egy teljesen másik világban, San José Budáján, egy hangulatában az Andrássy út külső részére emlékeztető, villákkal teli negyedben, egy ilyen villában berendezett hostelben, ami az egyik legjobb szállásunk is volt az úton, tiszta, meleg vizes zuhannyal, büféreggelivel, segítőkész tulajdonossal. De itt még a takarító is annyira jófej volt, hogy a bűzlő cipőinket kérés nélkül felrakta a tetőre, hogy jobban kiszáradjanak.

Ide elsősorban vulkánt nézni jöttünk, első tervem a Poás nevű vulkán volt, ami nemrég tört ki, de pont emiatt le is zárták, és úgy tudtam, hogy még most sem lehet olyan közel menni, mint korábban, ezért inkább az Irazú mellett döntöttünk, még ha nem is tűnt olyan nagy kalandnak, mivel ehhez a vulkánhoz autóval is fel lehet jutni, a tetején egy szuvenírbolt és egy nagy parkoló található, ennyit a romantikáról. Viszont ez 1963 óta nem tört ki komolyabban (amikor azért szépen beterítette Costa Rica középső részeit), így biztosan fel lehetett jutni kilométeres átmérőjű központi kráteréhez.

A buszút a városból először Cartagénába, a régi fővárosba vezet, aminek szerencsére pont meg lehet nézni minden látványosságát a buszról, aztán még egy órán át kanyarog fel 3400 méteres magasságig a hegyi falvak között. A legnagyobb meglepetés itt az volt, hogy amíg a völgyben fekvő városokban nagyrészt elég szar körülmények között élnek az emberek, ezekben a falvakban alig láttunk olyan házat, amibe nem költöztünk volna be azonnal, új építésű és jó ízléssel kivitelezett épületek voltak mindenhol, a mi tippünk, hogy a mezőgazdaság itt (is) szép pénzt tud hozni. Ráadásul a kilátás se semmi.

A vulkánra belépőt szednek, amit tudtunk előre, azt viszont valahogy elfelejtettem megnézni, hogy mennyit, a sorompónál pedig annyira sokkot kaptam, hogy már nem is emlékszem pontosan, talán 30 dollár volt az, hogy kimehettünk a hegytetőre. Ezért a 30 dollárért itt semmi mást nem csináltak, csak átengedtek egy sorompón. Se információs táblák, se múzeum, de még egy pohár vizet se adnak ingyen, bár elismerem, hogy a vécé rendben volt, ami nem megszokott errefelé. Szóval előhúztam egy százdollárost az amúgy is túl gyorsan fogyatkozó készletből, becsuktam a szemem, átadtam az őrnek, és elengedtem ezt is, nyaralunk, ez volt mindig a kulcsszó, amikor azt láttuk, hogy jelentősen gyorsabb tempóban folyik ki a kezünkből a pénz, mint ahogy elterveztük.

A vulkán tetején nagyjából másfél órát lehet sétálgatni, ez pont elég is arra, hogy rákvörösre égjen az ember és napszúrást kapjon, ahogy mi is jártunk, aztán már vitt is vissza a busz San Joséba, ahol a hostel vezetője rögtön azzal fogadott engem, hogy „you, my friend, are a lobster now” – kösz szépen Warren!

Egy gyors ebéd után a Taco Bellben (jó, hát egy európainak ez is egzotikum!) úgy döntöttünk, hogy már csak a civilizáció előnyeit próbáljuk itt élvezni, és megpróbáljuk pótolni az elveszett, tönkrement, illetve vállalhatatlan szagú ruháinkat, ha már a főváros sétáló- és bevásárlóutcájában vagyunk. Arra számítottunk, hogy legalább 1-2 fast fashion márkával találkozunk, de a főutcán is csak kínaiak és hamisítványboltok voltak, na meg a Jézusbolt, ahol Jézus-szobrokat és irodaszereket lehetett kapni.

Így végül csak egy cipőillatosítót vettünk a patikában, majd a szállásra visszatérve szomorúan vettük tudomásul, hogy a villának egy szuper taco étterme is volt, mi pedig reggel indulunk, így már nem fogjuk tudni végig enni a menüt. Azt sem mondhatom, hogy legközelebb, mert nem valószínű, hogy valaha újra San Joséba sodorna az élet, még akkor sem, ha visszatérnék Costa Ricára.

Ez a fejezet eredetileg csak úgy szólt volna, hogy „Manzanillo”. Elég klasszikus hibát követtünk el itt: elolvastam az útikönyvben, hogy a környék fő turistaközpontja, Puerto Viejo mennyire turistás, és hogy ezzel szemben Manzanillo a béke szigete, ahova amúgy is átjönne az ember kirándulni. Gondoltam, hogy mi majd mennyivel okosabbak leszünk, mint a tömegek, mi rögtön Manzanilloba megyünk, szinte az állatok között leszünk a nemzeti park határán. Pont ezért nem is volt gyanús, hogy mindenki sokkal korábban leszállt a buszról, mint mi, illetve a három házból álló Manzanilloban nem láttunk szálláshelyeket, se turistákat, se helyieket. A szállásunk viszont már akkor gyanús volt, amikor a rengeteg angol nyelvű felirat ellenére senki se beszélt angolul, pontosabban senki nem is beszélt velünk, mintha meglepődtek volna azon, hogy vendég érkezett.

A látvány itt is a szokásos volt, a tengerbe érő esőerdő, pózolásra tökéletesen beállt pálmafák és tiszta kék víz. Az erdőben pedig valóban sikerült is találkozni az első majmokkal, kolibrikkel, agutival, mókussal, rengeteg színes rákkal, és az erdő látszólagos királyával, egy kakassal.

A szállásra visszaérve viszont az fogadott, hogy mindenfelé csótányok szaladgálnak, a cuccainkon is, így Nelkó lábon kihordott egy idegösszeomlást, és amíg kint lábadozott, én gyorsan összecsomagoltam, majd a helyi kocsmában kialkudtunk az első embernél egy 15 dolláros fuvart Puerto Viejoba, ahol hosszú keresés után végül nagy nehezen, többedik próbálkozásra még szállást is találtunk, bár már a parton alvás gondolatával is megbékéltünk. Ez a szállás már nem volt undorító, csak drága, így elég nagy veszteségekkel zártuk a napot, de legalább nem kellett megint csótányokkal töltenem egy éjszakát, mint egyszer Guatemalában.

Puerto Viejo ráadásul sokkal kellemesebb helynek bizonyult, mint amire számítottunk. A város egyik legjobb reggelizőhelyére, a Café Ricoba szinte beköltöztünk, nem is lehetett persze könnyen szabadulni, mert a kávét félliteres söröskorsókban mérték. De a hely egyben mosoda, könyvesbolt, szuvenírbolt, biciklikölcsönző és snorkelkölcsönző is, meg még ki tudja, mi minden. Mi magunk is úgy keveredtünk oda, hogy a vészesen büdösödő (kurva pára!) ruháinkat próbáltuk megmenteni.

Sajnos ittlétünk alatt egész végig esett, így minden snorkeltúrát lefújtak, amiért jöttünk, azt nem sikerült megvalósítani. Cserébe olcsón lehetett biciklit bérelni, amivel nekiindultunk az esőben a környéknek, megnézni a (változatosság kedvéért) tökéletes tengerpartjaikat. Ez végülis jó döntésnek bizonyult, az első ilyennek Costa Ricán. Már a városból kiérve azt láttuk, hogy megállnak az autók, kipattannak az emberek, és körbeállnak egy fát, úgyhogy mi is megálltunk, hogy lássunk egy lassan felfelé mászó lajhárt. A helyieknek ez persze nem volt izgalmas, de minden turista lelassított mellettünk, megkérdezte, mit látunk, félreállt, és csatlakozott hozzánk. A néhány kilométeres bringatúra alatt láttunk még több lajhárt, és egy 30-40 fős (de legalábbis itt hagytam abba a számolást) majomcsaládot a fejünk felett üvöltözni. A tengerpartok, hát, tengerpartok voltak, Punta Uva még a borús, esős időben is mutatós volt. De már láttunk ilyet, így azzal dobtuk fel a napot, hogy eltörtük Nelli telefonját, én pedig elhagytam egy fél pár zoknit. Ezek természetesen még nem az utolsó veszteségeink voltak.

Puerto Viejoban még alaposan kihasználtunk egy happy hourt, és közben megfigyeltük, hogy itt valóban komolyan veszik a turistaövezetek biztonságossá tételét a folyamatosan járőröző, zavarba ejtően felfegyverzett, az ujjukat mindig a géppuska ravaszán tartó rendőrök. Ha valaki raszta volt, vagy gyanúsan sokáig állt egyhelyben, biztosan számíthatott az ellenőrzésre.

Közben lemondtunk arról, hogy itt tartózkodásunk meghosszabbítsuk, ilyen időben nem lett volna értelme, így úgy döntöttünk, hogy reggel korán buszra szállunk, és inkább korábban átmegyünk San Joséba. A busz olyan latinosan járt, ahogy éppen kedve volt, a menetrend csak tájékoztatási céllal került ki, de végülis valahogy feljutottunk egyre, és a hegyek között, gyönyörű, felhők feletti erdei utakon érkeztünk meg a fővárosba.

Felváltva szoktam vagy minden részletében megtervezni egy utat, vagy rugalmasan kezelni, előbbi általában megnyugtatóbb, mert tudod, hogy csak be kell kötnöd magad, és elindul veled a hullámvasút, amiből aztán a végén kiszállsz. Hátránya, ahogy most is, hogy tele voltunk fix, lemondhatatlan szállásokkal, nem lehetett az időjáráshoz igazítva újratervezni. Persze így is kihoztuk a legjobbat mindenből, így veszteség nem ért minket, és ki tudja, hogy ha módosítunk, akkor nem valami sokkal rosszabb lett-e volna az eredmény.

A karibi Bocas del Toro szigetcsoportból mi nem a bulizós, zajos Bocast választottuk, hanem a szomszéd szigetet, Isla Bastimentost, ahol egy kisebb helyi falun és partmenti ökoszálláson kívül nincs semmi. Itt nem is nagyon lehet csinálni semmit azon kívül, hogy élvezi az ember a békét, a kristálytiszta vizet, a klasszikus „a dzsungel a sárga homokos parton ér véget” látványt. Kivéve, ha szakad az eső, mert hosszú szárazság után mi hoztuk meg végre az üdítő esőt a helyre, aminek mi kevésbé örültünk, mint a helyiek. Persze errefelé megszokott dolog, hogy amikor nincs ilyen aszályos időszak, akkor még a száraz évszakban is sokat esik, de napközben így is szép időnk volt, így az első ijedtség és bőrig ázás után teljes időt a partokon tudtuk tölteni végül, az éjszakai esőket pedig csak a kint hagyott cipőink bánták. Az ideutazás annyira kivett belőlünk mindent, hogy végül nem fizettünk be a sok program egyikére sem, nem mentünk csokiültetvényre, nem kajakoztunk a tengeren, de még egy denevérbarlangot se láttunk, de legalább végre nyaraltunk is egy kicsit, mint a normális emberek, ráadásul ezek annyira sztenderd programok Közép-Amerikában, hogy én már nem is vágytam egyikre sem.

A szállásunk a Red Frog Beachen volt, ami értelemszerűen azért kapta a nevét, mert piros nyílméregbékák lakják. Ezek a szálláson is elcsíphetőek, ami szó szerint az erdőbe épült: a kulcsszó itt a „glamping”, a fancy kempingezés a fák közé helyezett luxussátrakban. Persze sok pénzért is a közös zuhanyt kell használni, és óriási pókok által beszőtt közös vécébe kell kakálni. Na nekünk erre természetesen nem volt pénzünk, úgyhogy mi egy nyolcágyas faházban aludtunk, de még ez is olyan luxusfelszerelésekkel bírt, mint az ágyanként saját konnektor és ventilátor. Kellett is, mert a meleg és a pára éppen az elviselhetőség határán van arrafelé. Itt tapasztaltuk meg először az út során, hogy a cuccaink egyszerűen nem száradnak meg, bármit teszünk. A második napra már elviselhetetlenül bűzlöttek a bakancsaink és vízicipőink, amiket inkább kint hagytunk, nem azért, mert ott jobban száradtak volna, csak nem akartuk kínozni a szobatársakat.

A szálláshely rögtön a parton volt, így oda is csak ki kellett sétálni, ezt a partszakaszt így talán két tucat emberrel kellett megosztani. Második nap a fizetős túrák helyett úgy döntöttünk, hogy elkirándulunk a sziget egy távoli strandjára, a kihalt és gyönyörű (pálmafák, sárga homok, kék tenger, tudjátok) Polo beachre. Ez a hely onnan kapta a nevét, hogy itt lakik Polo, a bennszülött, erre egy kézzel írt „velkom velkom Polo bich velkom” feliratú tábla is felhívja a figyelmet. Polo egy dollárért felvág egy kókuszdiót a kiszáradt strandolóknak, vagy 15 dollárért kifog valami halat vagy rákot, és megsüti. Ugyanitt egy zátony is megfogja a hullámokat, így némi halott korallt lehet is nézni egy kis partközeli snorkelezés keretében. Azt azonban tudtuk, hogy nem ez lesz az ideális hely erre, mert errefelé sok folyó ürül a tengerbe, emiatt Bocas környékén mindenhol zavaros a víz, és az állatvilág is kevéske, így akinek fontos szempont, hogy érdekes vízi állatokat lásson, az Panamában inkább Isla Coibát válassza. Arra így is kiváló volt, hogy egy kicsit megtörjük a napozás monotonitását.

Bastimentoson összesen másfél napot töltöttünk, ezalatt sikerült összehoznunk egy 100 dolláros éttermi számlát (a szálláshely kiváló éttermében), egy igen erős leégést Polonál, elvesztettünk az első ruhadarabot, szóval abszolút ajánlom a helyet, menjetek, és keressétek meg a törölközőmet, sötétkék és Polo beachen lóg egy faágon.

Bocasból csak két hajó, két busz és egy határátkelés Costa Rica, de egyelőre itt is a karibi részen maradtunk, a terv az volt, hogy kihasználjuk a panamai résznél valamivel jobb snorkelező helyeket, valamint meglátjuk az első állatokat. De maga az út is érdekes volt, 3-4 óra alatt lehet megtenni, és az út végig a Chiquita végtelen banánmezőin vezet keresztül, órákig semmi mást nem láttunk, csak banánpálmákat, és rajtuk a nagy világkoskék műanyag zacskókat, amikbe a banánfürtöket csomagolták. A legkülönösebb látvány nem is ez volt, hanem a banánvonat. A banánfarmokat behálózza egy, az embernél valamivel magasabb sínrendszer, ezekre vannak felfüggesztve a frissen leszedett banánok, ezeket a banánvonatokat pedig emberek húzzák végig a derekukra kötött kötéllel. A sínek néha az úton is keresztülvezetnek, a mi buszunk is megállni kényszerült egyszer, akkor végignéztük, ahogy az út felett lebegnek át a banánok. Az útközben látott városok is a banánra épülnek, minden Chiquita-kék, mindenfelé kék raktárak, kék konténerek, a kikötőkben kék szállítóhajók. Bár itt már messze voltunk Kolumbiától, mégis könnyű volt felidézni Marquezt és a mindent lerabló ültetvényeseit.

Hiába érkeztünk délután négykor, hiába szerepelt fél napos programként a tervben a városnézés, és a számtalan tetőbár valamelyikén való ücsörgés, meg a forró trópusi éjszaka élvezete, a szállásra 24 óra utazás után megérkezve annyira volt csak erőnk, hogy a szomszédos pizzériába elvonszoljuk magunkat, együnk egy jó nápolyi pizzát, amit ugyanolyan kemencében csináltak, mint amivel itthon villognak most egyes menő pizzázók, aztán elájuljunk a szobánkban. Így viszont, hogy este nyolckor már aludtunk, másnap hajnalban kipattant a szemünk, és búcsút kellett intenünk annak a csodálatos tervnek, hogy nem csinálunk semmit egész nap. Reggel hat óra volt, nem volt választásunk, nem volt kifogás, neki kellett indulni a városnak. Szerencsére Panamában van Uber, így még a sarokra is azzal mentünk, fillérekért. Először a buszpályaudvarra kellett sietnünk, beszerezni a csak személyesen, és csak aznap megvásárolható buszjegyünket a karibi oldalra, amivel este mentünk tovább, és még ekkor is annyira korán volt, hogy bőven volt időnk kiérni a Panama-csatornához 9 előtt, ami azért volt fontos, mert a forgalom nagy része délelőtt 9-11-ig zajlik, legalábbis a csatorna eredeti nyomvonalán, ahova tartottunk. A pályaudvarról szintén pár dollárért kitaxiztunk a csatornához, pontosabban a Miraflores zsiliphez, ahol egy igen borsos árú látogatóközpont és múzeum található, fejenként 25 dollár a múzeum, a mozi és a hajók tetejével egy magasságban lévő kilátó. A kiállítás érdekes és megfelel a modern elvárásoknak, de nagyon rövid, egy-két infografikán felvázolták a tízezrek történetét, akik meghaltak a csatorna építése közben a trópusi betegségekben, de megmutatták azt is, hogy az építkezésnek köszönhető az is, hogy lecsapolták a mocsarakat, kiirtották a szúnyogokat, fejlesztették a városokat, ezzel is messze (bár a mai napig csak a csatorna jobboldalára) száműzték a moszkitók által terjesztett betegségeket.

A fő attrakció persze nem ez, hanem hogy elcsípje az ember azt, ahogy a hatalmas szállítóhajókat átzsilipelik, felemelik/leeresztik a következő mesterséges tó vízszintjére, hogy folytassa az útját ezen a 80 kilométeres úton, keresztül az egyik leghihetetlenebb, emberkéz alkotta műszaki alkotáson. Amikor mi odaértünk, éppen két Panamax méretű hajót zsilipeltek át, de legalább ilyen izgalmas volt a háttérben az új, párhuzamos csatorna, ahol viszont gigantikus, panamax méretnél is nagyobb hajókat láttunk a messzeségben.

A csatornát 1999-ben szerezte vissza Panama, ami azóta az egyik legnagyobb bevételforrása is, hajók tízezrei kelnek át dollármilliókért. Az elképesztő bevétel miatt pedig az átvétel után hamar felmerült a terv egy párhuzamos, még nagyobb csatorna megépítésére. Ez az építkezés nem is olyan régen, 2016-ban fejeződött be, és az új csatornán olyan óriási hajók is közlekedhetnek már, amik korábban nem tudtak átkelni a XX. század elején épült eredeti mederben.

Muszáj még megemlítenem a kisvonatokat is, amik áthúzzák a zsilipen a hajókat. Valamiért sose gondoltam bele, hogy itt nem saját erőből mennek végig, egészen addig, amíg meg nem láttam, ahogy 2-2 kisvonathoz kötik a hajókat, amik lassan átvontatják őket a zsilipen a tóig.

Azt hiszem, hogy én egész nap tudtam volna nézni a hajókat, de az éhség visszarángatott a városba, egy rövid überezés, és bent is voltunk a halpiacon, amit a város egyik kötelező látnivalójának írnak, szerintünk abszolút kihagyható, ami viszont nem, azok az olcsó haléttermek a piac mellett, ahol a friss fogásokat sütik ki viszonylag olcsón, panamai viszonylatban nagyon is olcsón, így ettünk ketten 8 dollár körül egy akkora adag polip cevichét, hogy utána már legszívesebben visszaküldtük volna a hatalmas sült halakat, amiket még rendeltünk. Italokkal együtt körülbelül 30 dollárt fizethettünk, ami itteni viszonylatban nagyon jó árnak számít, mivel Panamavárosban sok a pénz, sok az amerikai is, így az árak is az USÁ-hoz közelítenek.

A piactól már csak egy rövid séta volt egy kisebb nyomornegyeden át az „óváros”. Azért az idézőjel, mert az eredeti Panamaváros, amit ma Panama Viejonak hívnak, és amit egyébként pont ötszáz éve, 1519-ben alapítottak, az 1600-as évek végén elpusztult egy tűzvészben, ami a híres kalózkapitánnyal, Henry Morgannel folytatott csata során tört ki (egyébként máig ismeretlen okból). A romok a mai napig állnak, már amit nem hordtak szét belőle az új Panamaváros felépítéséhez. Ez Panamaváros másik kötelező látványossága, ezt viszont nem néztük meg, mert elég egyöntetűek voltak a nem fizetett vélemények: teljesen érdektelen, néhány téglafal áll egy füves területen.

Az „új” óváros, Casco Viejo (azaz „óváros”) a modern várostól délre található kis skanzen, amit gyönyörűen felújítottak, ma már minden épületben követségek, minisztériumok, trendi éttermek és kávézók üzemelnek. Szépnek szép, de az egész csak néhány háztömb kiterjedésű, és inkább az az érzése az embernek, hogy az volt a céljuk ennek a megóvásával, hogy legalább nyomokban tartalmazzon némi Latin-Amerikát az ország.

Az óceánpartra kisétálva ugyanis rálátni a város igazi arcára, ami, hát valljuk be: Miami. A kontraszt érdekes és izgalmas, de a város összességében egy káosz: bárki bármire építési engedélyt kaphatott, így ízléstelen felhőkarcolók egymásra hányt diszharmóniája, ami az első órákban szinte fáj, aztán megszokod, aztán nevetsz a stukkókon, színeken, száz emeletes lakótelepi házon.

És igen, az első, turisták lehúzására szakosodott munkásembertől, akit megláttunk, megvettük a Kínában gyártott panamakalapjainkat, hogy ne kapjunk egyből napszúrást a pesti tél után elviselhetetlennek érzett tűző napon. Ezzel kapcsolatban mindig, kötelezően meg kell jegyezni minden magára valamit is adó okoskodónak, hogy ez a kalap igazából ecuadori eredetű, csak Theodore Roosevelt ezt viselte a Panama-csatorna építésénél tett látogatása során, és a korabeli sajtófotók miatt terjedt el így a neve. Szegény ecuadoriak!

A hajnali kelésnek köszönhetően egészen sok dologra volt idő, de estére már vissza kellett érnünk a buszpályaudvarra, hogy elérjük az éjszakai buszt a karibi térségbe. Mivel az ország északi részén nem nagyon vannak utak vagy települések, a busz az Interamericanan, az óceán mellett halad, majd onnan a hegyek között kanyarodik fel a karibi part felé, mindezt 12 rettenetesen hosszú óra alatt. Eleinte örültünk, hogy így spórolunk egy éjszaka szállást, de nagyon megbántuk. Sokfelé olvastuk, hogy ezen a buszon kicsit túltolják a légkondit, arra azonban nem számítottunk, hogy 12 órán át 10 fokos levegőt fognak fújni ránk. Hiába vettünk magunkra minden ruhát, amit csak tudtunk, nekem a végére úgy begyulladt a torkom, hogy nyelni sem bírtam, aludni sem tudtunk, mellettünk pedig egy tini anyuka nem tudta megnyugtatni a gyerekét, aki végighányta a 600 kilométeres utat. A busz Almirante városkáig vitt, ez egy ocsmány, jelentéktelen falu, ahol még szálláshely sincs, mégsem teljesen jelentéktelen, mert ez már a banánvidék, a falu szélén óriási világoskék teherhajók és kék-sárga konténerek készülnek arra, hogy szétszórják a gyümölcsöt Európában és Amerikában.

Még nem volt elég az utazásból, hajnali 6 körül érkezve eltaxiztunk a hajóállomásra, hogy onnan tovább hajózzunk a Karib-tengerre, annak egy nagyobb szigetére, majd onnan még tovább egy kisebbre. Még a hajóállomás felé történt egy kis baleset: a srác, akivel együtt taxiztunk, a taxiban hagyta a hátizsákját. A gyomromban éreztem, amit érezhetett, amikor a több hónapos útjára pakolt minden holmiját látta elporzani a messzeségbe. Ezért is volt jó, hogy mi ketten voltunk, és figyeltünk egymásra, ez egy olyan dolog, amit még az idegenekkel való barátkozás sem tud kiváltani: hogy nyugodtan elmehetsz szarni, és nem kell magaddal vinni a laptopodat, a fényképezőgépedet és minden pénzedet. Remélem holland barátunk jól van, és élvezi Latin-Amerika szépségeit!

A legújabb célországokat meghallva mindenki felhördült, hogy mi az, hogy biztonságos és fejlett helyekre megyek, miért nem rögtön Siófokra akkor. Ez azonban, ahogy később kiderül, csak részben igaz. A választás legfőbb oka elég prózai: ezek voltak az utolsó országok Latin-Amerikából, amik Európából olcsón elérhetőek. Minden cél, ami ezután fog jönni, kétszer ennyibe kerül már. Panamába egy repjegy kis szerencsével 170 ezer forint körül kijön, onnan pedig nagyjából 15 dollár átjutni Costa Ricára. Mindkét ország kicsi, és azt hittem, hogy emiatt rövid idő alatt bejárhatóak, az út azonban ez utóbbira is rácáfolt.

Most a költségvetés is szűkösebb volt, ráadásul nem egyedül mentem, így arra is tekintettel kellett lenni, hogy a csajom nem szereti azt az életmódot, hogy minden egyes félretett fillérjét utazásra költi, miközben leszakad róla a ruha. Emellett mindkettőnk ízlését össze kellett hangolni, ami kemény munka volt, de sikerült megoldani, hogy jusson tengerpart és kaland is. Mindkettőből annyi, hogy a végén már csak legyintsünk a világszép, tökéletes partokra, vagy én már fel se emeljem a fényképezőgépem egy akrobatikus mozdulatokkal termeszekre vadászó hangyászra.

Szóval ki akartuk deríteni, hogy van-e Panamában bármi látnivaló a csatornán kívül (nem nagyon), és Costa Ricán az állatvilágon és patyolat tengerpartokon kívül (nem nagyon), és ha nincs (lásd fent), az elég-e két hétre (simán elég).