Az út koronaékszere, a cherry on top, amit a legjobban vártam, és az utolsó érdemi program az úton a Corcovado Nemzeti Park volt az Osa félszigeten, Costa Rica délkeleti csücskében. Manuel Antoniotól ehhez shuttlet fizettünk, ami egy Sierpe nevű városkáig vitt kb. 50 dollárért fejenként. Sierpe már a világ vége, de mi még ennél is messzebb mentünk, összesen 30 dollárért motoros kishajóra szálltunk, ami a krokodilokkal teli folyón kivitt minket az óceánra, jól eláztatott minket a hullámokban (biztos vagyok benne, hogy ezt direkt csinálta a kapitány), majd kikötött velünk Bahia Drake mellett. Azért csak mellett, mert mindenki számára ott derült ki, hogy Drakenek nincs dokkja, úgyhogy a vízbe kellett kiszállni, amire senki sem volt felkészülve, pláne a nagy hullámok között. Nekünk legalább hátizsákjaink voltak, így nem ázott el túlságosan a cuccunk, de a bőröndösök megküzdöttek a természettel. Sir Francis Drake gondolom rutinosabb volt, mikor kikötött ebben az öbölben ezerötszázvalahányban.
Itt is nagyon olcsó szállást találtunk, óceánra néző terasszal, melegvizes zuhannyal, iható csapvízzel, jófej tulajdonossal, aki annak ellenére is megmaradt a vendéglátó szerepben, hogy kevés pénzt hagytunk ott arra az egy éjszakára. Ez errefelé ritka dolog, nem tudtunk elég hálásak lenni, ráadásul megadták azt a megnyugtató tudatot, amire annyi fehér ember vágyik, hogy helyi vállalkozókat támogattunk.
Drake amúgy elég szakadt hely, a partjuk sem egy szépség, de egy-másfél óra sétával sokkal kellemesebb partszakaszokat is el lehet érni, ahol még snorkelezni is lehet. Mi is el akartunk indulni megkeresni ezeket, de mire elintéztünk mindent, mosodát találtunk (egy helyi étterem konyhájában mostak is), ettünk (először aznap), már érkezett a dagály, az óceán már elért a fákig, így már nem volt értelme nekivágni a túrának, inkább elmentünk fagyizni és rákészülni a másnap hajnali ötös indulásra a parkba.
A dzsungelbe saját szervezésben nem lehet bejutni, kötelező guide igénybevétele, így mi a legjobbnak mondott túraszervező cégnél foglaltunk egy kétnapos „boat in, hike out” túrát. A guide, Melvin egy harminc körüli srác volt, akit a tripadvisoron nem győztek dicsérni, így a legjobb szolgáltatásban reménykedtünk, ez félig meg is valósult, a többit majd később.
A Corcovado park helyén egészen a hetvenes évekig fakitermelés folyt, farmok épültek, és kitört az aranyláz is, rengetegen özönlötték el a helyet aranyat mosni. Majdnem sikerült is tönkretenni az ökoszisztémát, amikor az akkori elnök a petíciók hatására úgy döntött, hogy védetté nyilvánítja a félsziget nagy részét. A természet elképesztő tempóban regenerálódott, visszatértek az állatok, és világszinten is kiemelkedő biodiverzitás koncentrálódik erre a kicsi területre. Maga az erdő viszont nem őserdő, hanem az elmúlt 30-40 évben nőtt ki a földből.
Drake-ből egy óra hajóút a park, de félúton még kiraktuk az „egynapos” túrázókat. Ők jártak a legrosszabbul, egy olyan öbölben kellett kiszállniuk, ahol méteres hullámok voltak, és mellékesen megjegyezték, hogy amúgy ott krokodilok is laknak. Amikor mi szálltunk ki, eljött számunkra a nagy megvilágosodás: bármilyen szarul is néz ki, ha meleg helyen akarunk túrázni, kell egy túraszandál. Mert mi a fenét csináljon az ember, amikor vizes és homokos a lába, és fel kell rá húzni a túracipőt, ami így ráadásul fel is fogja törni így. Szóval sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de ilyen utakra ezentúl csak szandálban indulok.
A parttól nagyjából egy óra alatt jutottunk el a ranger stationig, ezalatt Melvin megmutatta, mitől olyan elismert túravezető. Az összes madár hangját tudta utánozni, oda tudta csalni őket, az állványos távcsövével pedig közelről láthattunk mindent. Még a szállás előtt nagyon messziről, talán ott sem volt, láttuk egy tapír seggét, aztán egy kis pihenő jött, elfoglaltuk a „szállást”. Az állomáson emelt padlókon lehet közlekedni, szigorúan mezítláb, ezek kötik össze a meglepően modern fürdőszekciót (persze szigorúan hideg vízzel, de ezt senki se bánta), a szabadban álló, szúnyoghálós emeletes ágyakat és az étkezőt.
Délután indultunk vissza az erdőbe, a madárőrült Melvin sorban mutogatta a ritka és gyönyörű madarakat, de csak legyintett a tukánokra, azok neki olyanok voltak, mint a galambok, és láthatólag lenézte az ilyen műveletlen turistákat, amilyenek mi is voltunk, akik a tukánokat akarják. Láttunk viszont great curassow-t, és egy türkiz cotingát, ami állítólag rettentő ritkán bukkan fel. Nem láttuk a krokodilokat és a cápákat, amiket minden útikönyv és beszámoló úgy írt le, hogy tutira látni mindet.
Én már kezdtem is feladni, hogy valami igazán különleges emlőst látunk a szokásos majmokon és koatikon kívül, amikor leültünk a folyóparton, ahol a krokodiloknak kellett volna lenniük, és megláttunk egy fejet a folyóban felénk úszni. Egy közép-amerikai tapír közeledett, kihalófélben lévő faj, ami a legnagyobb „fogás” itt a parkban. Az állat azonban nem vett tudomást arról, hogy ő micsoda ritkaság, és fanfárok között kellene megjelennie, csak békésen odaúszott mellénk, kisétált a vízből és elsétált mellettünk, tudomást sem véve rólunk. Addigra Melvin az összes környékbeli csoportot riasztotta, így 8-10 őrülten, izgalmában remegő kézzel fényképező ember állta körbe az állatot, aki békésen elsétált az erdőbe.
Ezután megláttam valami sárgás színűt mocorogni nem messze tőlünk, és abban reménykedve, hogy valami nagymacskát találtam, odarohantam, ami így utólag visszatekintve nem volt a legbölcsebb ötlet, mindenesetre nem volt ott semmi veszélyes, csak egy vadászó hangyász, ami nevével ellentétben nem hangyákat, hanem termeszeket szedett ki a nyelvével a termeszvárakból. Találkoztunk egy tairával is, ez az állat viszont a fekete színével a távolból lefényképezhetetlen, szóval kénytelenek vagytok elhinni.
A szállásra visszatérve várt mindenkit a vacsora, minket csak egy adag, mert a dzsungelbe szállított kaja annyira drága volt, hogy a 25 dolláros vacsorát mi inkább megfeleztük. Szerencsére nagy adag volt, és nem voltunk szégyenlősek a szedésnél. Az áramot kora este lekapcsolják, így mindenki gyorsan feltöltötte az eszközeit, majd éppen nyugovóra tért volna a tábor, amikor nagy suttogva kiabálás, rohangálás, elemlámpa-fénycsóvák csatája kezdődött, rohantam én is az emberekkel az állomás másik végébe, ahol azt láttuk, hogy egy tapír és a gyereke vágnak át a mezőn. Az alvás nagyon nehéz volt, hiába voltunk holtfáradtak, még éjszaka is olyan őrülten meleg és párás volt az idő, hogy én azt is álmodtam, hogy beleolvadtam a lepedőbe, ami úgy is nézett ki a végére, mint a torinói lepel.
Másnap reggel 4-kor indultunk, hogy elkerüljük a legnagyobb hőséget a túra óceánparton vezető 15 kilométeres szakaszán, és hogy az apályhoz tudjuk igazítani az átkeléseket a folyókon és az óceánparti sziklákon. Nem említettem, de volt olyan lehetőség, hogy a nagy táskáinkat 50 dollárért taxi vigye át a következő szállásra, ezzel azonban nem éltünk, mert én egy ilyen spórolós ember vagyok. Ezerszer megbántuk a döntést ezen a túrán. Melvin olyan tempót diktált, hogy futva is alig tudtuk követni, a hátamon 15-20 kiló súllyal egyensúlyozva pedig igazi rémálom volt, hiába mentünk álomszép érintetlen partokon, egy idő után már csak a fájdalomra tudtam figyelni. Melvin is mondta, hogy ő szívesebben ajánlaná mindenkinek, hogy hajóval hagyja el a parkot, mert ez a túra túl kemény az ilyen puhányoknak, mint bárki, aki nem csinálja meg minden nap, és nem szokta meg. Főleg a homokos parton besüppedve gyalogolni volt nehéz, mert az a hülye part még lejt is, nem kellett volna ezen meglepődni, de 15 kilométer után soha többé nem akartam tengerpartokat látni.
A hajnali indulás azt jelentette, hogy az első 3-4 órában még kellemes klímában, de sötétben mentünk, így állatokat nem láttunk egészen az első folyón való átkelésig. Melvin ment előre, ő átegyensúlyozott egy vékony fán. Nekem ez esélytelen volt, a többiek sem akarták megpróbálni, így mindhárman inkább nekivetkőztünk és átsétáltunk. Ezután mutatta meg Melvin, hogy végig ott pihent mellettünk egy krokodil, bár szerencsére épp tele volt a szája valamilyen hallal. Merész fickó ez a Melvin.
Kifelé menet is láttunk azért állatokat, találkoztunk egy fiatalabb tapírral, rengeteg arapapagájjal, a már megszokott majmokkal, koatikkal.
A koatikról még annyit, hogy amikor Brazíliában találkoztam velük, ott patkány módjára viselkedtek, mert megszokták, hogy az emberektől ételt kapnak vagy csenhetnek, és emiatt rájuk is támadnak, itt viszont, természetes életterükben normális módon vadásztak, és már nem az emberekre, így sokkal szimpatikusabbak lettek, talán még ki is békülök velük egyszer.
A parkból kiérve még mindig másfél óra rázós dzsiptúra Puerto Jimenez, a legnagyobb város az Osa félszigeten. Itt lemostuk magunkról a vért, a gennyet, a homokot és a bűzt, és megpróbáltuk kicsit kiszárítani a cipőinket, továbbra is reménytelenül, megnéztük az utolsó óceáni naplementénket, és felkészültünk a hazaútra.
