Nem állítom, hogy sokat láttam az országból, de azok alapján, amiket láttam, egyértelműen San José Costa Rica segglyuka. Itt összpontosul az ország lakosságának nagy része, egy nagy, szedett-vedett bódévárosban, aminek semmilyen karaktere nincs, semmilyen jellegzetesség, kiemelkedő kulturális vívmány nem jutott ide. Nem is véletlen, hogy mindenki csak átutazik rajta, kivéve egy Seattle-i párt, akikkel korábban találkoztunk az úton, és akik elmesélték, hogy ők egy hetet szántak rá, mert nem olvastak rendesen utána az útiterv készítésekor. El sem tudom képzelni, mit csinálhattak itt ennyi ideig.

Most komolyan, milyen város, aminek ez a legszebb látványossága?

A hírével ellentétben viszont legalább nem éreztük félelmetesnek, legfeljebb akkor, amikor túl sok értékünkkel túlságosan külvárosi pontjára tévedtünk, akkor azért inkább visszamentünk a központba taxival. Viszont ez továbbra sem egy Bogota vagy Mexikóváros, ahol elég egy rossz sarkon lefordulni a turistaútról, és kész a baj.

Mi itt az Escalante negyedben laktunk, egy rövid überezésre a belvárostól, de egy teljesen másik világban, San José Budáján, egy hangulatában az Andrássy út külső részére emlékeztető, villákkal teli negyedben, egy ilyen villában berendezett hostelben, ami az egyik legjobb szállásunk is volt az úton, tiszta, meleg vizes zuhannyal, büféreggelivel, segítőkész tulajdonossal. De itt még a takarító is annyira jófej volt, hogy a bűzlő cipőinket kérés nélkül felrakta a tetőre, hogy jobban kiszáradjanak.

Ide elsősorban vulkánt nézni jöttünk, első tervem a Poás nevű vulkán volt, ami nemrég tört ki, de pont emiatt le is zárták, és úgy tudtam, hogy még most sem lehet olyan közel menni, mint korábban, ezért inkább az Irazú mellett döntöttünk, még ha nem is tűnt olyan nagy kalandnak, mivel ehhez a vulkánhoz autóval is fel lehet jutni, a tetején egy szuvenírbolt és egy nagy parkoló található, ennyit a romantikáról. Viszont ez 1963 óta nem tört ki komolyabban (amikor azért szépen beterítette Costa Rica középső részeit), így biztosan fel lehetett jutni kilométeres átmérőjű központi kráteréhez.

A buszút a városból először Cartagénába, a régi fővárosba vezet, aminek szerencsére pont meg lehet nézni minden látványosságát a buszról, aztán még egy órán át kanyarog fel 3400 méteres magasságig a hegyi falvak között. A legnagyobb meglepetés itt az volt, hogy amíg a völgyben fekvő városokban nagyrészt elég szar körülmények között élnek az emberek, ezekben a falvakban alig láttunk olyan házat, amibe nem költöztünk volna be azonnal, új építésű és jó ízléssel kivitelezett épületek voltak mindenhol, a mi tippünk, hogy a mezőgazdaság itt (is) szép pénzt tud hozni. Ráadásul a kilátás se semmi.

A vulkánra belépőt szednek, amit tudtunk előre, azt viszont valahogy elfelejtettem megnézni, hogy mennyit, a sorompónál pedig annyira sokkot kaptam, hogy már nem is emlékszem pontosan, talán 30 dollár volt az, hogy kimehettünk a hegytetőre. Ezért a 30 dollárért itt semmi mást nem csináltak, csak átengedtek egy sorompón. Se információs táblák, se múzeum, de még egy pohár vizet se adnak ingyen, bár elismerem, hogy a vécé rendben volt, ami nem megszokott errefelé. Szóval előhúztam egy százdollárost az amúgy is túl gyorsan fogyatkozó készletből, becsuktam a szemem, átadtam az őrnek, és elengedtem ezt is, nyaralunk, ez volt mindig a kulcsszó, amikor azt láttuk, hogy jelentősen gyorsabb tempóban folyik ki a kezünkből a pénz, mint ahogy elterveztük.

A vulkán tetején nagyjából másfél órát lehet sétálgatni, ez pont elég is arra, hogy rákvörösre égjen az ember és napszúrást kapjon, ahogy mi is jártunk, aztán már vitt is vissza a busz San Joséba, ahol a hostel vezetője rögtön azzal fogadott engem, hogy „you, my friend, are a lobster now” – kösz szépen Warren!

Egy gyors ebéd után a Taco Bellben (jó, hát egy európainak ez is egzotikum!) úgy döntöttünk, hogy már csak a civilizáció előnyeit próbáljuk itt élvezni, és megpróbáljuk pótolni az elveszett, tönkrement, illetve vállalhatatlan szagú ruháinkat, ha már a főváros sétáló- és bevásárlóutcájában vagyunk. Arra számítottunk, hogy legalább 1-2 fast fashion márkával találkozunk, de a főutcán is csak kínaiak és hamisítványboltok voltak, na meg a Jézusbolt, ahol Jézus-szobrokat és irodaszereket lehetett kapni.

Így végül csak egy cipőillatosítót vettünk a patikában, majd a szállásra visszatérve szomorúan vettük tudomásul, hogy a villának egy szuper taco étterme is volt, mi pedig reggel indulunk, így már nem fogjuk tudni végig enni a menüt. Azt sem mondhatom, hogy legközelebb, mert nem valószínű, hogy valaha újra San Joséba sodorna az élet, még akkor sem, ha visszatérnék Costa Ricára.