Ez a fejezet eredetileg csak úgy szólt volna, hogy „Manzanillo”. Elég klasszikus hibát követtünk el itt: elolvastam az útikönyvben, hogy a környék fő turistaközpontja, Puerto Viejo mennyire turistás, és hogy ezzel szemben Manzanillo a béke szigete, ahova amúgy is átjönne az ember kirándulni. Gondoltam, hogy mi majd mennyivel okosabbak leszünk, mint a tömegek, mi rögtön Manzanilloba megyünk, szinte az állatok között leszünk a nemzeti park határán. Pont ezért nem is volt gyanús, hogy mindenki sokkal korábban leszállt a buszról, mint mi, illetve a három házból álló Manzanilloban nem láttunk szálláshelyeket, se turistákat, se helyieket. A szállásunk viszont már akkor gyanús volt, amikor a rengeteg angol nyelvű felirat ellenére senki se beszélt angolul, pontosabban senki nem is beszélt velünk, mintha meglepődtek volna azon, hogy vendég érkezett.

A látvány itt is a szokásos volt, a tengerbe érő esőerdő, pózolásra tökéletesen beállt pálmafák és tiszta kék víz. Az erdőben pedig valóban sikerült is találkozni az első majmokkal, kolibrikkel, agutival, mókussal, rengeteg színes rákkal, és az erdő látszólagos királyával, egy kakassal.

A szállásra visszaérve viszont az fogadott, hogy mindenfelé csótányok szaladgálnak, a cuccainkon is, így Nelkó lábon kihordott egy idegösszeomlást, és amíg kint lábadozott, én gyorsan összecsomagoltam, majd a helyi kocsmában kialkudtunk az első embernél egy 15 dolláros fuvart Puerto Viejoba, ahol hosszú keresés után végül nagy nehezen, többedik próbálkozásra még szállást is találtunk, bár már a parton alvás gondolatával is megbékéltünk. Ez a szállás már nem volt undorító, csak drága, így elég nagy veszteségekkel zártuk a napot, de legalább nem kellett megint csótányokkal töltenem egy éjszakát, mint egyszer Guatemalában.

Puerto Viejo ráadásul sokkal kellemesebb helynek bizonyult, mint amire számítottunk. A város egyik legjobb reggelizőhelyére, a Café Ricoba szinte beköltöztünk, nem is lehetett persze könnyen szabadulni, mert a kávét félliteres söröskorsókban mérték. De a hely egyben mosoda, könyvesbolt, szuvenírbolt, biciklikölcsönző és snorkelkölcsönző is, meg még ki tudja, mi minden. Mi magunk is úgy keveredtünk oda, hogy a vészesen büdösödő (kurva pára!) ruháinkat próbáltuk megmenteni.

Sajnos ittlétünk alatt egész végig esett, így minden snorkeltúrát lefújtak, amiért jöttünk, azt nem sikerült megvalósítani. Cserébe olcsón lehetett biciklit bérelni, amivel nekiindultunk az esőben a környéknek, megnézni a (változatosság kedvéért) tökéletes tengerpartjaikat. Ez végülis jó döntésnek bizonyult, az első ilyennek Costa Ricán. Már a városból kiérve azt láttuk, hogy megállnak az autók, kipattannak az emberek, és körbeállnak egy fát, úgyhogy mi is megálltunk, hogy lássunk egy lassan felfelé mászó lajhárt. A helyieknek ez persze nem volt izgalmas, de minden turista lelassított mellettünk, megkérdezte, mit látunk, félreállt, és csatlakozott hozzánk. A néhány kilométeres bringatúra alatt láttunk még több lajhárt, és egy 30-40 fős (de legalábbis itt hagytam abba a számolást) majomcsaládot a fejünk felett üvöltözni. A tengerpartok, hát, tengerpartok voltak, Punta Uva még a borús, esős időben is mutatós volt. De már láttunk ilyet, így azzal dobtuk fel a napot, hogy eltörtük Nelli telefonját, én pedig elhagytam egy fél pár zoknit. Ezek természetesen még nem az utolsó veszteségeink voltak.

Puerto Viejoban még alaposan kihasználtunk egy happy hourt, és közben megfigyeltük, hogy itt valóban komolyan veszik a turistaövezetek biztonságossá tételét a folyamatosan járőröző, zavarba ejtően felfegyverzett, az ujjukat mindig a géppuska ravaszán tartó rendőrök. Ha valaki raszta volt, vagy gyanúsan sokáig állt egyhelyben, biztosan számíthatott az ellenőrzésre.

Közben lemondtunk arról, hogy itt tartózkodásunk meghosszabbítsuk, ilyen időben nem lett volna értelme, így úgy döntöttünk, hogy reggel korán buszra szállunk, és inkább korábban átmegyünk San Joséba. A busz olyan latinosan járt, ahogy éppen kedve volt, a menetrend csak tájékoztatási céllal került ki, de végülis valahogy feljutottunk egyre, és a hegyek között, gyönyörű, felhők feletti erdei utakon érkeztünk meg a fővárosba.

Felváltva szoktam vagy minden részletében megtervezni egy utat, vagy rugalmasan kezelni, előbbi általában megnyugtatóbb, mert tudod, hogy csak be kell kötnöd magad, és elindul veled a hullámvasút, amiből aztán a végén kiszállsz. Hátránya, ahogy most is, hogy tele voltunk fix, lemondhatatlan szállásokkal, nem lehetett az időjáráshoz igazítva újratervezni. Persze így is kihoztuk a legjobbat mindenből, így veszteség nem ért minket, és ki tudja, hogy ha módosítunk, akkor nem valami sokkal rosszabb lett-e volna az eredmény.