Szerda reggel indultunk Puerto Jimenezből, csütörtök délután indult vissza a gépünk Panamavárosból. Ennyi időnk volt visszajutni, de a cél az volt, hogy még szerdán megérkezzünk, hogy legyen még egy kis időnk a városban, és tudjunk pihenni is. Többféle útvonaltervezővel is megnéztük az utat, minden lehetséges forrásból ellenőriztük a menetrendet, és minden arra mutatott, hogy megcsinálható 13-14 óra alatt a Costa Rica kis részét és Panama felét átszelő út. Puerto Jimenezből az első hajóval mentünk át Golfitoba, onnan taxival a panamai határig. A határátkelésnél van egy kis nehezítés, ún. exit fee-t kell fizetni az országot elhagyóknak, azt azonban nem a határőröknek kell fizetni, hanem kicsit arrébb, kis színes bódéknál, amiket csak úgy találtunk meg, hogy a helyiek útbaigazítottak minket, mert szokásosan nem volt ez sem jelezve sehol. Ezután már minden simán ment, az első busz, amit megláttunk, Davidba vitt, Panama másik nagyvárosába, innen pedig a déli, ismét rettentő hidegre hűtött távolsági busszal már indultunk is a fővárosba, ahova este 8 körül érkeztünk, átkelve a híres és látványos Centenáriumi Hídon, amiről még utoljára beláttuk a csatornát is. Bíztunk benne, hogy sikerül ezt egy napba besűríteni, de nem hittünk benne, úgyhogy hatalmas megkönnyebbülés és nagy siker volt ez akkor.
Utolsó esténkre már nem spóroltunk, ránk fért egy kis luxus, ezért az egyik toronyházban működő fancy szállodában foglaltunk szobát, összesen 60 dollárért, ebben benne volt a tetőn található medence és wellness használata is, de mi már inkább csak elájultunk a fáradtságtól.
Az utolsó fél napunk a városban nem várt fordulatot vett, amikor reggelinél találkoztunk egy kaliforniai magyar házaspárral, akik először megmentették az életünket, amikor Nelliből kiszedték a kullancsot, amit még a dzsungelben szedett össze, és amihez semmilyen eszközünk nem volt, majd csatlakoztak hozzánk, és én már bennfentesként mutogathattam meg a várost, aminél semmit sem szeretek jobban, okoskodni dolgokról, ha ez egy hobbi lenne, lenne hobbim.
Ennek a találkozásnak köszönhetően (és Nelli nagy örömére) elvetettem minden tervet, miszerint én még minden kimaradt látványosságon és közeli parkon végigrohanok fél nap alatt, és egy kellemes, pihenős napot töltöttünk el éttermekben, kávézókban.
Kellett is a pihenés, mert nagyon hosszú volt az út visszafelé, bár akkor még nem tudtuk, hogy késni fog a repülő, lekéssük a csatlakozást, és a nyári ruháinkban fogunk egész este fagyoskodni Bécsben. Ez egy kicsit el is feledtette akkor velünk, hogy amúgy milyen pöpec kis utunk volt, de mire az idegesség és kimerültség lement rólunk, fel tudtuk már fogni, hogy semmi sem tudott úgy elromlani vagy félremenni, hogy elrontsa a kedvünket és az élményt. A karibi térséget ezzel egy időre letudtam, legközelebb ismét a klasszikus Dél-Amerika jön.
