Hiába érkeztünk délután négykor, hiába szerepelt fél napos programként a tervben a városnézés, és a számtalan tetőbár valamelyikén való ücsörgés, meg a forró trópusi éjszaka élvezete, a szállásra 24 óra utazás után megérkezve annyira volt csak erőnk, hogy a szomszédos pizzériába elvonszoljuk magunkat, együnk egy jó nápolyi pizzát, amit ugyanolyan kemencében csináltak, mint amivel itthon villognak most egyes menő pizzázók, aztán elájuljunk a szobánkban. Így viszont, hogy este nyolckor már aludtunk, másnap hajnalban kipattant a szemünk, és búcsút kellett intenünk annak a csodálatos tervnek, hogy nem csinálunk semmit egész nap. Reggel hat óra volt, nem volt választásunk, nem volt kifogás, neki kellett indulni a városnak. Szerencsére Panamában van Uber, így még a sarokra is azzal mentünk, fillérekért. Először a buszpályaudvarra kellett sietnünk, beszerezni a csak személyesen, és csak aznap megvásárolható buszjegyünket a karibi oldalra, amivel este mentünk tovább, és még ekkor is annyira korán volt, hogy bőven volt időnk kiérni a Panama-csatornához 9 előtt, ami azért volt fontos, mert a forgalom nagy része délelőtt 9-11-ig zajlik, legalábbis a csatorna eredeti nyomvonalán, ahova tartottunk. A pályaudvarról szintén pár dollárért kitaxiztunk a csatornához, pontosabban a Miraflores zsiliphez, ahol egy igen borsos árú látogatóközpont és múzeum található, fejenként 25 dollár a múzeum, a mozi és a hajók tetejével egy magasságban lévő kilátó. A kiállítás érdekes és megfelel a modern elvárásoknak, de nagyon rövid, egy-két infografikán felvázolták a tízezrek történetét, akik meghaltak a csatorna építése közben a trópusi betegségekben, de megmutatták azt is, hogy az építkezésnek köszönhető az is, hogy lecsapolták a mocsarakat, kiirtották a szúnyogokat, fejlesztették a városokat, ezzel is messze (bár a mai napig csak a csatorna jobboldalára) száműzték a moszkitók által terjesztett betegségeket.
A fő attrakció persze nem ez, hanem hogy elcsípje az ember azt, ahogy a hatalmas szállítóhajókat átzsilipelik, felemelik/leeresztik a következő mesterséges tó vízszintjére, hogy folytassa az útját ezen a 80 kilométeres úton, keresztül az egyik leghihetetlenebb, emberkéz alkotta műszaki alkotáson. Amikor mi odaértünk, éppen két Panamax méretű hajót zsilipeltek át, de legalább ilyen izgalmas volt a háttérben az új, párhuzamos csatorna, ahol viszont gigantikus, panamax méretnél is nagyobb hajókat láttunk a messzeségben.
A csatornát 1999-ben szerezte vissza Panama, ami azóta az egyik legnagyobb bevételforrása is, hajók tízezrei kelnek át dollármilliókért. Az elképesztő bevétel miatt pedig az átvétel után hamar felmerült a terv egy párhuzamos, még nagyobb csatorna megépítésére. Ez az építkezés nem is olyan régen, 2016-ban fejeződött be, és az új csatornán olyan óriási hajók is közlekedhetnek már, amik korábban nem tudtak átkelni a XX. század elején épült eredeti mederben.
Muszáj még megemlítenem a kisvonatokat is, amik áthúzzák a zsilipen a hajókat. Valamiért sose gondoltam bele, hogy itt nem saját erőből mennek végig, egészen addig, amíg meg nem láttam, ahogy 2-2 kisvonathoz kötik a hajókat, amik lassan átvontatják őket a zsilipen a tóig.
Azt hiszem, hogy én egész nap tudtam volna nézni a hajókat, de az éhség visszarángatott a városba, egy rövid überezés, és bent is voltunk a halpiacon, amit a város egyik kötelező látnivalójának írnak, szerintünk abszolút kihagyható, ami viszont nem, azok az olcsó haléttermek a piac mellett, ahol a friss fogásokat sütik ki viszonylag olcsón, panamai viszonylatban nagyon is olcsón, így ettünk ketten 8 dollár körül egy akkora adag polip cevichét, hogy utána már legszívesebben visszaküldtük volna a hatalmas sült halakat, amiket még rendeltünk. Italokkal együtt körülbelül 30 dollárt fizethettünk, ami itteni viszonylatban nagyon jó árnak számít, mivel Panamavárosban sok a pénz, sok az amerikai is, így az árak is az USÁ-hoz közelítenek.
A piactól már csak egy rövid séta volt egy kisebb nyomornegyeden át az „óváros”. Azért az idézőjel, mert az eredeti Panamaváros, amit ma Panama Viejonak hívnak, és amit egyébként pont ötszáz éve, 1519-ben alapítottak, az 1600-as évek végén elpusztult egy tűzvészben, ami a híres kalózkapitánnyal, Henry Morgannel folytatott csata során tört ki (egyébként máig ismeretlen okból). A romok a mai napig állnak, már amit nem hordtak szét belőle az új Panamaváros felépítéséhez. Ez Panamaváros másik kötelező látványossága, ezt viszont nem néztük meg, mert elég egyöntetűek voltak a nem fizetett vélemények: teljesen érdektelen, néhány téglafal áll egy füves területen.
Az „új” óváros, Casco Viejo (azaz „óváros”) a modern várostól délre található kis skanzen, amit gyönyörűen felújítottak, ma már minden épületben követségek, minisztériumok, trendi éttermek és kávézók üzemelnek. Szépnek szép, de az egész csak néhány háztömb kiterjedésű, és inkább az az érzése az embernek, hogy az volt a céljuk ennek a megóvásával, hogy legalább nyomokban tartalmazzon némi Latin-Amerikát az ország.
Az óceánpartra kisétálva ugyanis rálátni a város igazi arcára, ami, hát valljuk be: Miami. A kontraszt érdekes és izgalmas, de a város összességében egy káosz: bárki bármire építési engedélyt kaphatott, így ízléstelen felhőkarcolók egymásra hányt diszharmóniája, ami az első órákban szinte fáj, aztán megszokod, aztán nevetsz a stukkókon, színeken, száz emeletes lakótelepi házon.
És igen, az első, turisták lehúzására szakosodott munkásembertől, akit megláttunk, megvettük a Kínában gyártott panamakalapjainkat, hogy ne kapjunk egyből napszúrást a pesti tél után elviselhetetlennek érzett tűző napon. Ezzel kapcsolatban mindig, kötelezően meg kell jegyezni minden magára valamit is adó okoskodónak, hogy ez a kalap igazából ecuadori eredetű, csak Theodore Roosevelt ezt viselte a Panama-csatorna építésénél tett látogatása során, és a korabeli sajtófotók miatt terjedt el így a neve. Szegény ecuadoriak!
A hajnali kelésnek köszönhetően egészen sok dologra volt idő, de estére már vissza kellett érnünk a buszpályaudvarra, hogy elérjük az éjszakai buszt a karibi térségbe. Mivel az ország északi részén nem nagyon vannak utak vagy települések, a busz az Interamericanan, az óceán mellett halad, majd onnan a hegyek között kanyarodik fel a karibi part felé, mindezt 12 rettenetesen hosszú óra alatt. Eleinte örültünk, hogy így spórolunk egy éjszaka szállást, de nagyon megbántuk. Sokfelé olvastuk, hogy ezen a buszon kicsit túltolják a légkondit, arra azonban nem számítottunk, hogy 12 órán át 10 fokos levegőt fognak fújni ránk. Hiába vettünk magunkra minden ruhát, amit csak tudtunk, nekem a végére úgy begyulladt a torkom, hogy nyelni sem bírtam, aludni sem tudtunk, mellettünk pedig egy tini anyuka nem tudta megnyugtatni a gyerekét, aki végighányta a 600 kilométeres utat. A busz Almirante városkáig vitt, ez egy ocsmány, jelentéktelen falu, ahol még szálláshely sincs, mégsem teljesen jelentéktelen, mert ez már a banánvidék, a falu szélén óriási világoskék teherhajók és kék-sárga konténerek készülnek arra, hogy szétszórják a gyümölcsöt Európában és Amerikában.
Még nem volt elég az utazásból, hajnali 6 körül érkezve eltaxiztunk a hajóállomásra, hogy onnan tovább hajózzunk a Karib-tengerre, annak egy nagyobb szigetére, majd onnan még tovább egy kisebbre. Még a hajóállomás felé történt egy kis baleset: a srác, akivel együtt taxiztunk, a taxiban hagyta a hátizsákját. A gyomromban éreztem, amit érezhetett, amikor a több hónapos útjára pakolt minden holmiját látta elporzani a messzeségbe. Ezért is volt jó, hogy mi ketten voltunk, és figyeltünk egymásra, ez egy olyan dolog, amit még az idegenekkel való barátkozás sem tud kiváltani: hogy nyugodtan elmehetsz szarni, és nem kell magaddal vinni a laptopodat, a fényképezőgépedet és minden pénzedet. Remélem holland barátunk jól van, és élvezi Latin-Amerika szépségeit!
