A karibi Bocas del Toro szigetcsoportból mi nem a bulizós, zajos Bocast választottuk, hanem a szomszéd szigetet, Isla Bastimentost, ahol egy kisebb helyi falun és partmenti ökoszálláson kívül nincs semmi. Itt nem is nagyon lehet csinálni semmit azon kívül, hogy élvezi az ember a békét, a kristálytiszta vizet, a klasszikus „a dzsungel a sárga homokos parton ér véget” látványt. Kivéve, ha szakad az eső, mert hosszú szárazság után mi hoztuk meg végre az üdítő esőt a helyre, aminek mi kevésbé örültünk, mint a helyiek. Persze errefelé megszokott dolog, hogy amikor nincs ilyen aszályos időszak, akkor még a száraz évszakban is sokat esik, de napközben így is szép időnk volt, így az első ijedtség és bőrig ázás után teljes időt a partokon tudtuk tölteni végül, az éjszakai esőket pedig csak a kint hagyott cipőink bánták. Az ideutazás annyira kivett belőlünk mindent, hogy végül nem fizettünk be a sok program egyikére sem, nem mentünk csokiültetvényre, nem kajakoztunk a tengeren, de még egy denevérbarlangot se láttunk, de legalább végre nyaraltunk is egy kicsit, mint a normális emberek, ráadásul ezek annyira sztenderd programok Közép-Amerikában, hogy én már nem is vágytam egyikre sem.

A szállásunk a Red Frog Beachen volt, ami értelemszerűen azért kapta a nevét, mert piros nyílméregbékák lakják. Ezek a szálláson is elcsíphetőek, ami szó szerint az erdőbe épült: a kulcsszó itt a „glamping”, a fancy kempingezés a fák közé helyezett luxussátrakban. Persze sok pénzért is a közös zuhanyt kell használni, és óriási pókok által beszőtt közös vécébe kell kakálni. Na nekünk erre természetesen nem volt pénzünk, úgyhogy mi egy nyolcágyas faházban aludtunk, de még ez is olyan luxusfelszerelésekkel bírt, mint az ágyanként saját konnektor és ventilátor. Kellett is, mert a meleg és a pára éppen az elviselhetőség határán van arrafelé. Itt tapasztaltuk meg először az út során, hogy a cuccaink egyszerűen nem száradnak meg, bármit teszünk. A második napra már elviselhetetlenül bűzlöttek a bakancsaink és vízicipőink, amiket inkább kint hagytunk, nem azért, mert ott jobban száradtak volna, csak nem akartuk kínozni a szobatársakat.

A szálláshely rögtön a parton volt, így oda is csak ki kellett sétálni, ezt a partszakaszt így talán két tucat emberrel kellett megosztani. Második nap a fizetős túrák helyett úgy döntöttünk, hogy elkirándulunk a sziget egy távoli strandjára, a kihalt és gyönyörű (pálmafák, sárga homok, kék tenger, tudjátok) Polo beachre. Ez a hely onnan kapta a nevét, hogy itt lakik Polo, a bennszülött, erre egy kézzel írt „velkom velkom Polo bich velkom” feliratú tábla is felhívja a figyelmet. Polo egy dollárért felvág egy kókuszdiót a kiszáradt strandolóknak, vagy 15 dollárért kifog valami halat vagy rákot, és megsüti. Ugyanitt egy zátony is megfogja a hullámokat, így némi halott korallt lehet is nézni egy kis partközeli snorkelezés keretében. Azt azonban tudtuk, hogy nem ez lesz az ideális hely erre, mert errefelé sok folyó ürül a tengerbe, emiatt Bocas környékén mindenhol zavaros a víz, és az állatvilág is kevéske, így akinek fontos szempont, hogy érdekes vízi állatokat lásson, az Panamában inkább Isla Coibát válassza. Arra így is kiváló volt, hogy egy kicsit megtörjük a napozás monotonitását.

Bastimentoson összesen másfél napot töltöttünk, ezalatt sikerült összehoznunk egy 100 dolláros éttermi számlát (a szálláshely kiváló éttermében), egy igen erős leégést Polonál, elvesztettünk az első ruhadarabot, szóval abszolút ajánlom a helyet, menjetek, és keressétek meg a törölközőmet, sötétkék és Polo beachen lóg egy faágon.

Bocasból csak két hajó, két busz és egy határátkelés Costa Rica, de egyelőre itt is a karibi részen maradtunk, a terv az volt, hogy kihasználjuk a panamai résznél valamivel jobb snorkelező helyeket, valamint meglátjuk az első állatokat. De maga az út is érdekes volt, 3-4 óra alatt lehet megtenni, és az út végig a Chiquita végtelen banánmezőin vezet keresztül, órákig semmi mást nem láttunk, csak banánpálmákat, és rajtuk a nagy világkoskék műanyag zacskókat, amikbe a banánfürtöket csomagolták. A legkülönösebb látvány nem is ez volt, hanem a banánvonat. A banánfarmokat behálózza egy, az embernél valamivel magasabb sínrendszer, ezekre vannak felfüggesztve a frissen leszedett banánok, ezeket a banánvonatokat pedig emberek húzzák végig a derekukra kötött kötéllel. A sínek néha az úton is keresztülvezetnek, a mi buszunk is megállni kényszerült egyszer, akkor végignéztük, ahogy az út felett lebegnek át a banánok. Az útközben látott városok is a banánra épülnek, minden Chiquita-kék, mindenfelé kék raktárak, kék konténerek, a kikötőkben kék szállítóhajók. Bár itt már messze voltunk Kolumbiától, mégis könnyű volt felidézni Marquezt és a mindent lerabló ültetvényeseit.