A Manuel Antonio Nemzeti Park Costa Rica legfőbb látványossága, az ország Eiffel-tornya, Grand Canyonja, Disneylandje, ezeket pedig akkor is meg kell nézni, ha tudja az ember, hogy turisták ezreivel fog érte együtt tolongani. Ez itt azzal van még izgalmasabbá téve, hogy a parkba limitált számú – 1-2 ezer – látogató mehet be egyszerre, ami a mi látogatásunk napján tovább lett korlátozva néhány száz emberre, így tudtuk, hogy vagy korán odamegyünk, vagy akár el is bukhatjuk az egyetlen napunkat, nekünk nem volt több lehetőségünk.

De mielőtt belépünk a parkba, talán annyi érdekességet kell még elmesélni az útról, hogy az keresztül vezet az ún. krokodilhídon, ami alatt krokodilok tucatjai szeretnek sütkérezni. A turistabuszok itt meg is szoktak állni, mi azonban szegények voltunk és tömegközlekedéssel mentünk, így Nellinek csak egy pillanatra sikerült elcsípnie a látványt, én le is maradtam róluk.

A szállásunk a dombtetőn volt, ahonnan egyenesen az óceánra néztünk, a legközelebbi város és a park közötti út pedig tele volt a turistákra szabott éttermekkel, itt tényleg úgy éreztük magunkat, mintha a Balatonnál lettünk volna. De legalább volt választék, még ha az árak a rablás és az útonállás között mozogtak is valahol. Még az érkezésünk napján lementünk egy (nem is olyan) eldugott partszakaszra, ahol először láthattuk, milyen koszos az óceán vize a Karib-tengeren látottakhoz képest. Ráadásul mire leértünk, a dagály is elmosta a strandolást, így aztán hamar elindultunk vissza, a kárpótlást az jelentette, hogy először egy nagy majomcsalád vonult el a fejünk felett, majd két óriási ara papagáj is leszállt fölénk a fára. Ez megnyugtató volt, mert ide azért jöttünk, hogy biztosan lássuk az állatokat a saját környezetükben, vadon, és úgy tűnt, hogy ez itt tényleg lehetséges, és végre megtöröm az átkot, hogy soha nem látok állatokat az útjaimon.

Tehát ahogy írtam, a nemzeti parkba bejutásért küzdeni kellett, a reggel 7 órás nyitásra velünk együtt már fél hétkor százak várakoztak. Itt szokásos módon semmilyen tájékoztatást nem adnak a turistáknak, nincsenek táblák, kikiáltók, útbaigazítás. Így történhetett meg, hogy egy óra sorban állás után a csomagellenőrzésnél (a tiltott ételeket keresték) derült ki, hogy nincs jegyünk, mert mi végig azt hittük, hogy a pénztárhoz állunk sorban. Kirohantunk, vettünk jegyet, majd a sort megkerülve, megvető tekintetek kereszttüzében besétáltunk várakozás nélkül, csak néhány méltatlankodó amerikai volt, de őket úgyse szereti senki, úgyhogy attól nem féltünk, hogy bárki melléjük áll.

Szóval ez a park Costa Rica Disneylandje, de szerencsére a korlátozott belépéssel tesznek róla, hogy ne pusztuljon el az egész túl gyorsan, illetve a turistáknak tilos ételt bevinniük, hogy ezzel se bolygassuk az állatvilágot. Ezt egyébként ki is használják, mivel hajnalban kell bemenni, kaját nem tudtunk vinni, kénytelenek voltunk megvenni az ötezer forintos szendvicseiket a park egyetlen büféjében. Még kétezerért adtak egy szelet banánkenyeret is! Persze addigra már nagyjából leszoktunk az evésről, ezért végülis ennyivel sikerült kihúznunk a 7 órai nyitástól a 4 órai zárásig, mert természetesen rendes, igaz magyarokként, ha már ennyit fizettünk, minden csepp szórakozást ki akartunk préselni a dollárjainkból.

Maga a park hangulatában valahol félúton van a valódi természet és az állatkert között. Az állatok teljesen szabadok, és nem is könnyű megtalálni őket, de az útvonalak szépen ki vannak építve, van strand toitoi-okkal, több helyen lehet ivóvizet is venni, van büfé, kilátó, így nem azt éreztük, hogy a vadonban vagyunk, inkább egy szórakoztató parkban, aminek az a lényege, hogy kis szerencsével állatokba botlik az ember.

Ezt eléggé megnehezítette számunkra, hogy egyrészt elviselhetetlenül meleg volt már hónapok óta, így az állatok is jobban elrejtőztek, másrészt megérkeztek az ázsiai turisták, akik szokásosan képtelenek voltak viselkedni, és üvöltve vonultak végig a túraúton, így befelé nem is találkoztunk semmivel.

Aztán a parton sem.

A másik parton sem.

Végül az erdőben kezdett megfordulni a szerencsénk, amikor szaglászó mosómedvékbe futottunk, a partra visszaérve pedig a strandon pihenő kapucinus majmok csapata várt.

Ezután már sorra jöttek végre az észlelések, háromujjú lajhárok, bőgőmajmok, iguánák és mókusmajmok bukkantak fel minden útvonalon. A hőségben a turisták tömegével együtt a strandon is lehűtöttük magunkat egy kicsit, de csak felváltva, mert a majmok nagyon lesték a cuccainkat.

Sajnos a naplementét nem lehet megnézni a parkban, mert 4 körül kiterelik a turistákat, pedig a napnyugta a hajnal mellett a legjobb időszak, amikor a legtöbb állatot lehetne látni. De emiatt most nem voltunk csalódottak, mert még előttünk állt az igazi dzsungeltúra, ami nagyobb izgalmakat ígért.

A Manuel Antoniot a különböző listákon rendre az egyik legszebb nemzeti parknak és tengerpartnak szokták titulálni, ami azért érdekes, mert bár valóban gyönyörű, de még Costa Ricában is száz ugyanilyen szép part van, mint ebben az aprócska természetvédelmi övezetben. Amitől vonzó ez a hely, az a főváros (és így a repülőtér) közelsége, a könnyű megközelíthetőség, a jól kiépített útvonalak, amik még kerekesszékkel is bejárhatóak, az egész hely szórakoztatóközpont jellege, ami a kényelmesebb turistáknak áldás. Így nézve valóban ez az ország egyik legpraktikusabb nevezetessége, ahova az amerikai családok gondolkodás és nehézségek nélkül elhozhatják a gyerekeket nyaralni. Mi pedig szintén szuperül éreztük magunkat, miközben pókmajmokat kergettünk a fák között a tökéletes fotóért, vagy kerülgettük a nyilván ártalmatlan, de marcona kinézetű iguánákat.

A parkból kiérve, még a busz felé menet pedig nagy tanulság volt, hogy itt valóban nem szükséges feltétlenül befizetni a parkba, már előző nap is találkoztunk a környéken mindenféle állattal, és még a buszmegálló mellett is mindenfelé pókmajmok rohangáltak. Ha valaki spórolni akar itt, csak induljon el sétálni bármerre, és hamar életre fog kelni körülötte az erdő.

Ezzel kipipáltuk a legturistásabb dolgot, amit ezen az úton csináltunk.